Szolnok történetének nagyon sok olyan alakja van, akiket nemhogy elfelejtettünk, hanem sohasem tiszteltünk érdemük szerint.
Közülük szeretném említeni Petneházy Zalán folyamőr törzskapitány nevét, aki minden bizonnyal igen elöl áll a halandók sorában. Számos, az emlékezet megőrző szolgálatára méltó cselekedete közül talán a legfontosabb annak a két hajórakományra való menekülő embernek a megmentése, akik nélküle talán mind egy szálig elvesztek volna a vészkorszak forgatagában.
Petneházy Zalán, mint folyamőr is kapcsolatban állt városunkkal, Akkoriban, amikor a Flottilánál szolgált, a Tisza vonalát pezsgő vízi élet jellemezte és ehhez kötődően a honvédség vízi erői is gyakran állomásoztak a megyeszékhelyen. Ő is gyakran megfordult itt, de családi kapcsolatok is kötötték városunkhoz.
Édesanyja felmenőinek a környéken volt birtoka, ebből az időből egy igen fontos kordokumentum is átélte az idő pusztítását. Egy napló, amiben a kúriájuk elleni betyártámadás eseményeit örökítette meg az egyik, a 19. század második felében élt családtag.
Az ősi katonacsaládból származó folyamőrtiszt — ősapja volt a Budát elsők közt rohamozó Petneházy Dávid huszár ezredes, közel egyidős volt a huszadik századdal. Büszkén emlékezett rá, hogy még személyesen látta az idős Görgey Artúrt egy dunai hajó fedélzetén, akiben a kiválóan képzett, győztes katonát tisztelte minden politikai felhang nélkül. Számos képet őrzött meg feljegyzéseiben a huszadik század eleji Szolnok mindennapjaiból, majd az első nagy háború és a vörös terror idejéből. E sorok írója személyes beszélgetésben tudta meg tőle a város ma az itteni temetőben nyugvó mártírjainak sorsát, hiszen gyerekként, fiatalemberként többjüket ismerte. Ugyanígy életszerű képekben hallhatta elbeszélésében a Vártemplom románok általi szétlövetésének esetét is.
A kapitány egész szolgálati idejét a M. Kir. Folyamőrség tisztjeként szolgálta végig. Ebben a minőségében több fontos esemény szemtanúja volt. Többek között az ő fedezete alatt kelt át a Dunán a csehekkel tárgyaló küldöttség, amikor a terület-megosztási vitákra került sor a második világháborút megelőző években.
Az egész háborút végigharcolta a hazai folyókon és ehhez az időhöz kötődik az az esemény, ami örök hírt szerzett nevének.
A déli aknazár parancsnokaként szolgált a Dunán, amikor jelentették neki, hogy minden előzetes értesítés nélkül két hajó ereszkedik lefelé a folyón megrakva emberekkel, szolgálati helye irányába. Miután tájékozódott, kiderült, hogy menekülő pozsonyi zsidók próbálnak veszélytelenebb területre, Palesztinába jutni a fedélzetükön az egyre inkább növekvő fenyegetettség elől. Feletteseitől semmi érdemleges parancsot nem kapott a követendő eljárásra vonatkozóan, egyedül döntött az ügyben, emberéletek tucatjait mentve meg ezzel. Díszegyenruhában, amim jobban felismerhető volt a partról, személyesen kormányozta át a hajókat az aknazáron és a szerb vonalak előtt addig, amíg biztonságban folytathatták útjukat Palesztina felé, ahova szerencsésen meg is érkeztek. Ő maga egy motorcsónakon tért vissza szolgálati helyére, s felettesei sem kérdőjelezték meg utólag döntése helyességét.
A háború után végül őt is elérte az új rendszer hálája. Miután először fölszedették vele a Balaton és a Sió csatorna aknáit, hosszú időre elvesztette a szabadságát. Amikor ismét munkához láthatott már nem volt lehetősége a katonai szolgálatra. Amíg erővel bírta ipar- és hadtörténeti kutatásainak szentelte magát. Hatalmas mennyiségű kutatási eredmény maradt utána, amikor életének nyolcadik évtizedében magához szólította az Úr!
Szathmáry István
| Laptető |